A Határtalanul! program keretén belül tett öt napos kirándulásra Erdélybe az „Elek Apó meséi”: legendák és mondák nyomában Erdélyben címet viselte, de többről szólt, többet adott a gyerekeknek.
Találunk a magyarság történelmére visszatekintve olyan esetet, amikor egy népcsoport - még évszázadokkal ezelőtt - elvándorolt Erdélyből (moldvai csángók). Ennél nagyobb számban vannak azok, akiket a hazájuk hagyott el. Az új ország politikai berendezkedésétől függetlenül nem kezelte őket egyenrangúnak a többségivé vált együtt élő népekkel. 1920-ban lassan 100 éve a magyarság (akkor még) harmada a szomszédos országokhoz került, holott előtte alig élt magyar az országon kívül. Az érzés, ami bennünket összeköt szimbiózisba került egy elvakult, a hajdani terület utáni nosztalgiával. Mára kezd tisztulni a kép. Mások lettünk, de élünk. Területeket elvesztettünk, de ott még most is milliószámra élnek magyarok. Nem tehetjük meg, hogy irreális célokat kergessünk, miszerint minden területtel együtt legyünk ismét egészek. Történelmileg így alakult, de mi így is egészek vagyunk, és magyarságunkat nem a területi hovatartozás határozza meg.
A nyolcvanas években hangzott el egyszer egy gyorsvonaton Erdélyben: „mi csak ilyen itteni magyarok vagyunk”. Határtalanul jó érzés megtapasztalni, hogy ez a mondat napjainkban már nem hangozhat el, és ugyanilyen jó érzés együtt ünnepelni egy csíkszeredai iskolában, az ottani gyerekekkel a Nemzeti Összetartozás Napját. Kirándulásunk negyedik napján érkeztünk ebbe a városba, ahol összeismerkedtünk a Petőfi Sándor Általános Iskola hetedikeseivel. Az ünnepség olyan volt, mintha hetekig együtt próbáltunk volna, pedig csak mindenki hozzátett egy-egy verset, dalt, prózai részletet.
Ott érezhettük igazán mit is jelentenek a verssorok, milyen ez az ünnep, ha külföldön vagyunk magyarok között.